Cím: Just a nightmare
Korhatár: 16
Fandom: BBC Sherlock
Műfaj: novella
Stílus: nyomozós, drámai
Ismertető: Vajon hogyan alakul ez a történet, ha Mike Stamford éppen egy továbbképzésen van Skóciában? Ha John Watsont sohasem éri semmilyen sérülés, és még egy jó ideig Angliától jó messze tevékenykedik? Mi történik, ha Sherlock Holmes egy gyilkossági eset felderítésénél találkozik egy rendőrrel, akivel megismerik egymást, aztán jó barátokká válnak, és még össze is költöznek?
Furcsa kérdések tömkelege sorakozhatna még itt, az biztos. De tényleg, hogyan élne ez a sok ember anélkül, hogy sohasem ismerték egymást? Most megtudjuk.

2010 októbere, Manchester

Az Irwell folyó nyugati partján előszeretettel pihennek a turisták és a Manchesteri lakosok is. Legszívesebben mégis a közeli Parsonage Gardens padjain töltik az időt. Onnan nem messze, egy Cavell Street-i lakásban magányosan olvasta a híreket laptopja képernyőjére meredve Mike Stamford. Egyetemi tanárként nem futja egy kastélyra, de ez a kis manchesteri kégli maradt rá nagyszüleitől.
     Több mint húsz éve haltak meg egy balesetben. Mr. és Mrs. Stamford nem szerették volna eladni ezt a lakást, úgy döntöttek, hogy megtartják. Mike-nak, a fiuknak, aki akkoriban töltötte be a húszat, egyetemre kellett járnia, ami Angliában van, így oda kellett költöznie. Mike egy idő után már sokallta reggelente a három óra vonatozást Manchesterből Londonba, így nem tehetett mást, eladta nagyszüleiről rámaradt lakást. Vett egy igen aprócskát az egyetemhez közel. Idő közben egy részmunkaidős munkát vállalt a sarki kisboltban. Miután befejezte az egyetemet, a St. Bartholomew’s Kórházban robotolt éveken át. Később egy szakiskolában tanult, hogy tanárként dolgozhasson. Minden álma az volt, hogy visszamehessen az egyetemre és taníthasson.
     Most viszont újra a Manchesterben van. Évekkel ezelőtt egy idős nő vette meg Mike-tól a Stamford-kuckót. Tizenhat évvel később viszont elhunyt és végrendeletében azt kérte, hadd lehessen a lakás újra a fiúé, aki eladta neki. Így történt.
     A férfi jól megérdemelt vakációját töltötte itt, az egyetemistáktól messze. Minden nap kilenc után kelt, és egész nap a tévé előtt ült.

Még mindig 2010. november, London

Sherlock Holmest, a tanácsadó detektívet egy furcsa esethez riasztotta a Scotland Yard sármos felügyelője, Greg Lestrade. A helyszínen, egy tömbház előtt találkoztak.

- Ki az áldozat?

- Ketten vannak. Roger Cooper és Elisabeth Stone – mondta menetközben a felügyelő. Sötét hajkoronájában megjelenő ősz hajszálak megcsillantak az utcalámpák gyér fényében.

- Alibi?

- Egyelőre nincs. Értesítettük a nő anyját, aki azt állította, hogy ezen az estén együtt mentek volna színházba, de a lánya nem jelent meg – magyarázta Lestrade.

- Hány éves?

- Tizenhét.

A nyomozó nem válaszolt, elhúzta a száját és tovább kérdezősködött.

- És a férfi? Kor? Alibi?

- Harminckettő. Nincs.

- Munkája? – kérdezte Sherlock Holmes és sóhajtott egyet.

- Tanár a közeli gimiben.

- Nagyszerű. A lány, feltételezem, oda járt.

- Még ellenőrizzük – motyogta és elfordult az egyik nyomozóhoz és mondott neki valamit.

Holmes addig fellépcsőzött a másodikra, ahol helyszínelők tömkelege magyarázott egymásnak. Befurakodott az ajtón a beöltözött emberek között. Kirántott egy kesztyűt zakója belső zsebéből. Míg a folyosón végigment, fölvette és arra haladt tovább, amerre a legtöbb ember gyülekezett és kiabálta túl a másikat. Ahogy a helyszínelők meglátták a férfit, ösztönösen elhúzódtak útjából. A földön minden csupa vér volt. Ott feküdtek a hullák. Közelebb lépett. A lány elegáns ruhákban feküdt a padlón.

- Van már ötlete?

- Van. A tanárunk itthon várta a lányt, nem hiszem, hogy korrepetálni jöttek volna ide. A színházban a mai nap négy darabot adnak. Ebből hármat négy óra előtt. Most este nyolc van, a darab pedig hétkor kezdődött – magyarázta a férfi az egyik helyszínelőnek, aki lefagyott arccal bámulta őt. Sherlock a szekrény felé mutatott, aztán a földre. – Óra. Már amikor bejöttem láttam, hogy hat órát mutat. Érdekes, nem gondolja?

- Mit jelent?

- Még nem teljesen tiszta, de menjünk tovább.

A helyszínelő követte a férfit, aki az ágy felé sétált.

- Látja? Gyűrődésnyomok itt. Valaki leült ide. A gyűrődések szélességéből ítélve a lány volt. Gondolja csak végig, egy tanár, aki ennyire igénytelen, nem veti be ilyen szépen az ágyát. Mit gondol?

- Öhm – a férfi megvakarta a fejét, aztán vállat vont.

- Eltervezte. Nem szerette volna, ha a lány szemében hanyag lenne. Reggel felkelt és rendet rakott. Bejöttek a hálószobába. Azt hiszem ezt még maga is le tudja következtetni – kacsintott.

- Jó, jó, de elcsalogatta ide azt a lányt és megölte?

- Ho-ho-ho, várjunk egy pillanatot. Nem a férfi ölte meg a lányt. Egy, tudom, mire gondol, de ki kell, ábrándítsam, nem feküdtek le. Fel vannak öltözve. A lány ékszerei a helyén, cipők, rendben.

- Akkor?

- Nézze – mutatott a lány arcára, aztán a férfiéra.

- Rúzs. Egyértelmű, nem? Lássuk csak. Az is nagyon fontos, hogy az áldozatok hol és milyen pózban vannak. Fekszenek. Elég közel egymáshoz. Tehát aki ölt, rajtakapta őket.

- Bámulatos.

- Ö – a férfi egy pillanatra mozdulatlanná vált, próbált értelmezni az említett szó jelentését és helyét ebben a beszélgetésben -, menjünk tovább. Maga szerint mi a gyilkos fegyver?

- Kézifegyver. Pisztoly.

- Pontosan.

- A gyilkos bejött a lakásba, meglátta őket, és amilyen gyorsan csak tudott, lőtt. Talán követte őket…

- Talán, de szerintem nagyobb jelentősége van a fürdőszobának itt, szemben – biccentett a folyosó felé. Azon a falon egy tükör van. Aki belenéz, pontosan a hálószobába lát. Az ajtó nyitva volt, amikor ideértek?

- Nyitva.

Sherlock Holmes arcán egy őrült vigyor jelent meg, aztán elfordult.

- Tudom, ki volt a tettes.

A helyszínelő csak ráncolta a szemöldökét, nem igazán értette a detektív gondolkodásmódját, sem annak sebességét, csak kérdően bámult rá.

- Kérem a férfi aktáját.

- Hé, Thompson, Cooper aktáját ideadnád? – szólt hátra a helyszínelő. Pillanatokkal később már a detektív fogta a kezében.

- Megint igazam volt.

- Hogyan?

- Egy feleség, aki bizonyára feldühödött, mert a férje már megint megcsalja, elővette a pisztolyt és lőtt.

- Ezt honnan szűrte le? – bámult a férfi.

- Egyszerű. A nő bejön. Berohan a fürdőszobába, hogy kicsinosíthassa magát az évforduló miatt.

- Évforduló? – szakította félbe az értetlen helyszínelő.

- Most láttam az aktában. Házasság időpontja 2003. november 16. Az éppen ma van. Tehát. Belenéz a tükörbe, meglátja a házasságtörő férjét és a lányt, pisztolyt ragad és lő.

- De honnan szedi azt a pisztolyt? Csak nincs felszerelkezve. Nem számított rá.

- Valóban. De egy rendőrnél bármikor lehet fegyver.

- Na, jó én ezt már végképp nem értem.

- Ugyan már, nézze csak meg az aktát. Feleség. Maria Cooper – olvasta hangosan. – Alkalmazott, helyi rendőrőrs. Ennyi.

- Bizonyíték?

- Jöjjön – vezette a férfit Sherlock, aki a fürdőszoba felé tartott. A mosdótálba nézett elégedetten. – Egy szempillaspirál. Elejtette, ahogy meglátta.

- Honnan tudja, hogy nem a lányé?

- Vegyenek ujjlenyomatot.

A detektív ekkor távozott és elindult felkeresni Lestrade felügyelőt.

*

Néhány órával később, nem sokkal éjfél előtt Sherlock Holmes aprócska hajlékában megcsörrent a telefonja.

- Haló?

- Holmes, itt Lestrade. Igaza volt. A nőt megtaláltuk. Épp le akart ugrani egy épület tetejéről. Még időben találtunk rá – hagyott egy kis szünetet. – A telefonja.

- Mindig elrontják. Főleg a nők – mosolyodott el Sherlock.

- Szép munka volt. Most viszont pihenjen. Jó éjszakát.

- Jó éjszakát.

Azzal megszakadt a vonal. A magánnyomozó elégedetten nyúlt el a kanapéján, az egyetlen bútoron abban a kis lakásban, ha lehet lakásnak mondani.

*

Daniel Sebastian, a helyszínelő, aki tanúsíthatja, hogy Sherlock Holmes egy zseni, egyre szívesebben kereste a különc férfi társaságát. Érdekelte, hogy hogyan csinálja azt, amit csinál. Minden nyomozáson ott volt, és mindig meghallgatta a detektív néhány perces, ám annál tartalmasabb és ésszerű monológját. Idővel egyre többet találkoztak munkán kívül is. Mikor Dan, ahogy munkatársai hívják őt, rájött, hogy barátja igen nehezen éli napjait, kitalált egy nagylelkű ajánlatot.

- Sherlock, mit szólnál, ha azt mondanám, hogy nem kell többet abban az elhagyatott bádogházban laknod? – vetette fel egy reggel Dan a helyi kávézóban.

- Nem is tudom – szürcsölt bele fekete kávéjába a nyomozó. – Nem igazán hiszem, hogy van kiút.

- Már pedig van.

Holmes szemeiben megcsillant valami fény, és egyre kíváncsibb lett.

- Mégis mire gondolsz?

- Tudod, én sem élek valami jól, de van egy ismerősöm, aki lakásokat ad ki a Baker Streeten. Mrs. Hudsonnak hívják. Mi lenne, ha ma elmennénk és meglátogatnánk őt?

A férfi hirtelen elfelejtett lélegezni. Megdobbant a szíve, hogy még van esély arra, hogy normális helyen élhessen, normális körülmények között. Azt se tudta, mit mondjon, ezért megköszörülte a torkát és mosolyogva bólintott egyet.

- Menjünk!

A Baker Streeten az idős nő végigvezette a két férfit a házban. Mikor fellépcsőztek a legmagasabban elhelyezkedő 221B lakásba, Sherlocknak egyből megtetszett a tapéta és padlószőnyeg. Két szoba, egy nappali meg egy konyha egy fürdőszobával.

- Tökéletes – mormolta a detektív.

- Köszönjük Mrs. Hudson, körbenézünk még – mondta mosolyogva Dan.

- Jól van drágaságaim, majd még jövök. – Azzal el is tűnt.

*

Két hét múlva Daniel és Sherlock beköltöztek új lakásukba. Mindenütt dobozok hevertek, konzervek meg mindenféle kacat. Mikor a helyszínelő megpillantott egy mikroszkópot meg kémcsöveket, elgondolkodott egy pillanatra.

- Sherlock, honnan vannak ezek a cuccok?

- A bátyám elhozta nekem őket.

- Van bátyád?

A férfi bólintott, aztán eltűnt a szobájában.

*

Messze onnan, közel Ázsiához, egy katonai táborban behatolókat észleltek, de mire mindenkit tájékoztattak, már késő volt. Terroristák egy csoportja annyi sátrat robbantott fel, amennyit tudott. Az egyik orvosi sátorba berohant egy fickó és mindenkit, akit meglátott, agyonlőtte: betegeket, haldokló embereket és, orvosokat, közöttük egy John H. Watson nevűt is. A lökéshullám erejétől hátraesett, azonnal elvesztette az eszméletét és a kép örökre elsötétült előtte.

*

Londonban Sherlock Holmes álmából felriadt. Hirtelen szörnyű érzése támadt. Úgy érezte, mintha kiszakadt volna belőle egy darab. Szomorúság öntötte el. Még sohasem érzett azelőtt ilyet. Mély levegőt vett és visszadőlt a párnára. Lehunyta a szemeit és újra álomba merült.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés