Cím: Süketnek a hegedűszó
Fandom: BBC Sherlock
Műfaj: novella, egyperces
Stílus: Johnlock, drámai, angst
Korhatár: 16
Figyelmeztetés: kábítószer-függőség
Bétázva: Igen!

[Zene]

November 10. péntek

Hullának érzem magam. Nem elég, hogy a westminsteri sorozatgyilkos szabadon mászkál, szörnyen érzem magam. Kész rémálom. Azt se tudom, hogy élek-e, vagy halok.

November 12. vasárnap

Már legalább két hete az ágyban fekszem hat pokróccal betakarva. Érzem, hogy a láz egyre beljebb hatol a csontjaim közé. Fájnak az izmaim, a szemem ég, kapar a torkom, magas a vérnyomásom.

November 15. szerda

Fáj a bordám. Nehezen veszek levegőt, ráz a hideg. Valami influenza, vagy vírus ez? Nehéz kérdés. Az emberek azt hiszik, haldoklom. Haldoklom?

November 18. szombat

A fejemben mintha egy kő lenne, képtelen vagyok gondolkodni, vagy szimplán kinyitni a szemem, hogy felmérjem a terepet. Annyira idegesítő. Olyan, mintha egy hang beszélne, a hangja a gondolataimnak. Későn érkeznek a fülembe, mintha hetekkel ezelőttről…
Másra nem tudok gondolni. Amint a gyilkosságokra vagy bármi másra terelem a figyelmemet, belefájdul a fejem. Képtelenség.

November 19. vasárnap

A szempilláim megrezzennek, a szemhéjam fájdalmasan, égve, szúrva nyílik fel. Minden olyan homályos. A könny, ami hirtelen a szemem sarkából kiszökik. Ez segít a helyzeten. Lassan kezd előttem kitisztulni a világ. Látom az éjjeliszekrényemet, amire egy halom újság van pakolva. A legfelső címlapján ez állt fekete betűkkel: „[…] a Westminsteri sorozatgyilkos még mindig szabadon. Újabb áldozat. Vajon hány embernek kell még meghalnia, mire a rendőrség végre jut valamire?”
    Próbálnék tenni valamit, de úgy érzem, mindössze egy fejből állok és semmi másból. Nem érzem a karjaimat, a lábaimat. A vér mintha nem jutna el odáig…

November 20. hétfő

A világ lassanként tudatosul bennem. A hangok eljutottak a fülembe. Egy-egy fékcsikorgás odakintről majd’ beszakítja a dobhártyámat. Mi a fene ez az egész?
Tegnap még ült itt valaki mellettem. Most viszont senki sincs itt.

November 21. kedd

Reggel, ismét. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideje vagyok ebben a halál közeli állapotban. A takaró alól kilóg a bal karom. A hajlatban vörös pöttyök, hegek és sebek egymás hegyén, hátán. Belőttem magam? Lehetetlen, hogy ennyire durván. Soha sem csinálok ilyet. Nem is volt ennyi anyag itthon. Mi ez az egész az Istenért is?!

November 23. csütörtök

Csend. Borzalmas bűz. A takaró előttem ázik a hányástól. Érzem az ismerős érzést. Érzem a hiányt, a fájdalmat, érzem, ahogy a vér megalvad az ereimben. Szédülök. Sötét van. Puha kezek simogatják az arcomat. Halk suttogás. Rohama volt. Itt ültem mellette egész végig. Egy halk kérdés. Túl halk. Aztán egy csöndes válasz: Nem, még mindig nem reagál.

November 25. szombat

Csoda történt? A vér áramlik a testemben. Az agyam képes fájdalom nélkül működni. Halvány emlékek. Elfordítom a fejem, a naptáron a november 25-e van bekeretezve. Ennyi idő telt el?
Hiába is, próbálok emlékezni, de még túl homályos minden.

November 26. vasárnap

Beugrik egy kép, egy gondolat, egy érzés. November eleje volt. Már nem bírtam elviselni a rengeteg nap, hét és hónap eltelésével John iránt érzett érzéseimet. Milliónyi jelet küldtem, célozgattam, próbáltam közelebb férkőzni hozzá, de minden hiába volt. Túlságosan vak. Elvakítja valami.
     Tisztán emlékszem arra az estére. Kiültem a Temze partjára. Itt éreztem magam igazán magányosnak. Elbújtam a Waterloo alatt, meghúztam magam sötét árnyékában. Gyötört a depresszió, a magány és a fájdalom. Nagyon rövid időn belül több mint tízszer megfordult a fejemben, hogy öngyilkos legyek. Aztán egy nehéz percben rászántam magam. Kerestem a kövek között egy üvegdarabot, amivel felsértettem a bőrömet, addig, amíg a vér ki nem serkent alóla. Nem éreztem fájdalmat. Vörös és híg vér folyt be a kabátom alá. Megragadtam a lehetőséget és mutatóujjamat finoman rányomtam a hegekre. A parti kövekre, amik mellettem szóródtak el, kiírtam kilenc betűt a saját véremmel, amik együtt így néztek ki: I.L.O.V.E.D.Y.O.U. Szerettelek.
     A túladagolás, igen, ez a nekem való halál. Rászántam magam. Pár perccel később minden elhomályosult. Utolsó pillanatban is Rá gondoltam.
     Most pedig itt fekszem a saját ágyamban, bekötött sebekkel. Amint eljutott az agyamig, már késő volt a bánat. Valaki rám talált, és John biztosan mindenről tud. Tudja, hogy öngyilkos akartam lenni. De mind hiába, hisz mit ér a süketnek a hegedűszó?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés