A keddi hajnal mindig ámulatba ejtő Londonban. Valamiért ezen a napon minden olyan csendes: az ég gyönyörű színekben pompázik, a levegő friss, az emberek jókedvűen ébrednek. Minden kedden fölkelek jó korán, hogy láthassam a napfelkeltét. Ezt a szokásomat ezen a kedden is követtem. Ahogy kinyitottam a szemet, éjjeliszekrény került a látóterembe. Rajta Sherlock holmijai. Az ő szobájában vagyok. Éreztem, hogy a nyakamat meleg fuvallat árasztja el. Hátrafordultam, és őt találtam magam mellett. Álmában szuszogott. Tincsei belehullottak a homlokába. Szempillái békésen rebegtek. Álmodott valamit. Átnéztem a válla fölött. Az ablakot eltakarta a sötétítőfüggöny. Még sötét volt, különben láttam volna a narancssárga fényt. Megfeszítettem a testem és erőt vettem magamon. Felültem az ágyban. Lerúgtam magamról a takarót és lemásztam a matracról. Mielőtt elhagytam volna a szobát, még egy pillantást vetettem az alvó Sherlockra és szívemet elöntötte a boldogság. Annyira jó érzés mellette ébredni azzal a tudattal, hogy ő az enyém és én az övé vagyok.
     Behajtottam magam mögött az ajtót. A folyosó sötét volt és hideg. A padlószőnyeg pedig szúrta a talpamat. A nappaliban is sötét volt még. Időben vagyok. Elhúztam a függönyöket és kinyitottam az ablakokat, hogy beáramolhasson a hűvös, párával teli levegő.
     Kihajoltam és vettem egy mély levegőt. A szemben lévő háztömb csöndes volt. Még mindenki aludt. Tekintetem akaratlanul is a szemben lévő lakás ablakára tévedt. Az üzenet nem volt ott. Lestrade biztos leszedette. Még egy ideig nyitva hagytam az ablakot, hogy kiszellőzhessen a kis lakás. A konyhába mentem, hogy feltegyek egy kávét. A pult koszos volt, rajta mindenféle műszerrel.
     A levegő lehűlt. Becsuktam az ablakokat, aztán a kanapén elterülő köntöst felkaptam és belebújtam. Újra az ablak elé léptem, elhúztam a széket az íróasztal elől, és a párkány mellé kuporodtam. A háztömb keleti oldala felé fordítottam a fejem és vártam az első napsugarat. A horizonton megjelent egy aprócska narancsszínű folt, ami egyre csak terjedt. Kedd reggelenként ez a pillanat emlékeztet arra, hogy van értelme élni és hinni a csodákban.
     A fekete ital tükrében megláttam arcom körvonalait. Egy sápadt, karikás szemű arc nézett vissza rám. Egy pillanatra elszörnyedtem, kirázott a hideg, a tükörkép elmosódott. Abban a pillanatban, amikor a forró fekete kávé a felső ajkamhoz ért, kopogást hallottam. A bejárat felől jött. Letettem a bögrét az asztalra és az ajtó elé léptem.

- Ki az? – Kérdeztem halkan.
- Lestrade felügyelő – felelte az érces hang a túloldalról.
Sherlock felakasztott kabátjának zsebébe nyúltam, a kulcsért. A zárban kétszer elforgattam és megragadtam a kilincset. Nem tudtam, hogy mire számítsak. Meglepődtem, hogy ilyen korán reggel itt van már. Ötletem sem volt, hogy mit szeretne mondani. Végül lenyomtam a kilincset és nyikorogva nyílt ki az ajtó.
- Jó reggelt, Miss Hooper. Kérem, ne haragudjon, hogy ilyen korán reggel zavarom – tétovázott. A lába mellett egy nagy doboz feküdt.
- Jó reggelt, Greg. Jöjjön csak. – Léptem hátra. Miután becipelte a dobozt, visszazártam az ajtót és a kulcsot a zárban hagytam. – Jó hír?
- Nem igazán – felelte. Velem szemben állt meg és a dobozra pillantott.
- Mi ez?
- A fiók. Az emberünk erre a fiókra utalt. Semmi gyanúsat nem találtam benne. Átnéztem mindent, de tényleg semmi. Egy csepp vér se, tintafolt, vagy ujjlenyomat. A legmeglepőbb az ujjlenyomat. Letöröltek mindent nagyon alaposan. Azért hoztam ide, hogy Sherlock megvizsgálhassa, hátha talál valamit. És ő?
- Alszik még.
Láttam a szemében a sajnálkozást, rosszul érezte magát, hogy csak így betoppant reggel hatkor.
- De miért nem ért rá később? Miért jött ilyen korán?
- Molly – hangja komolyra váltott. – Ha maga eltesz valamit a fiókjába, letörölgeti előtte azt?
- Nem – sóhajtottam. – Ezért kell sürgősen Sherlock.
- Egész éjjel ezt a fiókot tanulmányoztam. Mintát vettem a porból…
Soha nem gondoltam volna, hogy Lestrade felügyelő kutatást is végez. Azt hittem, „csak” nyomoz.
- Értem. Azt hiszem, mindjárt felébresztem.
- Semmi szükség, majd…
De már késő volt. A folyosóban Sherlock magasodó alakját vettem ki a sötétben. A nappaliból a sötét folyosóra beáradó fény kísértetiesen emelte ki arcának erős vonásait. Világoskék szeme szinte világított. Láttam benne a fáradtságot és egyben az izgatottságot is. Őt is meglepte a felügyelő jelenléte és az a doboz biztosan felkeltette az érdeklődését.
- Jó reggelt – lépett közénk. – Mi ez?
- A fiók tartalma és maga a fiók. Ugyanabban a csomagolásban hagytam meg magának a benne lévő tárgyakat.
Még mielőtt megszólalhatott volna, folytatta.
- Ujjlenyomatok nincsenek. Csak a törlés nyomait lehet látni. Vége az útvesztőnek – hajtotta le a fejét.
- Nem igazán. Ez egyértelműen arra utal, hogy jó irányba szaglászunk.
- Az lehet, de attól még nincsen benne semmi féle rejtély, vagy feladvány, amit keresünk.
Egy pillanatig csend lett. Senki sem szólalt meg.
- Kávéillatot érzek – mormolta Sherlock.
- Ott van – biccentettem a konyha felé -, feketén.
Egy halvány mosolyt láttam az arcán, aztán el is tűnt a szemem elől.
- Üljünk le.

***

Sherlock erőteljesen meresztette a szemét a fiókra. Talán lélegezni is elfelejtett. Az asztalnál ült, a lámpa fényénél vizsgálta a retesz oldalait. Mögötte, a fotelében ültem, velem szemben Greg szürcsölte a kávéját. Feszengve érezhette magát, talán azért mert nem tud rájönni a rejtélyes üzengető üzenetének valódi jelentésére.

- Hogy haladsz?
- Jól – felelte elfojtott hangon. Nagyon koncentrált.
- Remek.
Sóhajtottam egyet, hátradöntöttem a fejemet és próbáltam arra gondolni, hogy Sherlock mindent megold majd, kideríti, hogy ki ez az ember, és hogy meg tudja időben fejteni a feladványt, amit neki szánt. Remélem.

Tovább a következő részhez>>
Vissza az előző részhez>>

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés