Sherlock egész teste megfeszült. A másodperc törtrésze alatt leszűrte a kellő következtetéseket. Egyértelmű, hogy ebbe a lakásba senki sem léphet be rajtuk kívül, hiszen a ház előtt rendőrök ácsorogtak. A hátsókijáratnál, ahol ki lehetett jutni a szemetes konténerekhez, szintén két rendőr állt, és ha valami rendellenességet észleltek volna, biztosan szóltak volna Lestradenak. Ez a lehetőség kizárva. Lássunk egy másikat. Ha mondjuk leütötték volna őket, esetleg halottak lennének, arról is biztosan tudomása lenne a többieknek, akik figyelik jóval messzebbről a két ajtót, illetve vannak, akik a tetőről figyelnek. Nincs olyasvalaki, aki elbánik egy seregnyi rendőrrel. Vagyis a kintről való bemenetel kizárva. Már csak egy lehetőség maradt. Egy belső emberről van szó, aki a házban lakik, vagy bujdokol. Ő könnyedén fel, vagy lejöhetett a lifttel a negyedikre. Tovább is szűkíteni lehet a lehetőségeket, hiszen még az is elképzelhető, hogy ez a valaki ezen a szinten lakik, így mindenféle feltűnés nélkül járkálhat át az egyik lakásból a másikba. Igen. Ezt kevesebb, mint egy másodperc alatt következtette le a hatalmas elme. A maradék egy másodpercben, mielőtt az ajtó teljesen kinyílt volna, még volt ideje bőven elemezni engem és a felügyelőt.

•••

     Én a polc mellett álltam, a legközelebb az ablakhoz mindhármunk közül. Hátrapillantott. A tekintete biztonságot és nyugalmat sugározott. Mind a ketten tudtuk, hogy semmi veszély nem fenyeget bennünket. Az, aki megfenyegetett; még a legőrültebb ember sem követné el azt a hibát, hogy feljön ebbe a lakásba. De akkor ki lehet ez? Van egy olyan érzésem, hogy Sherlock tudja.

     Aztán átpillantott a felügyelőre. Ő meredten az ajtót bámulta, de nem moccant meg. Egy pillanatra úgy érezte, hogy veszélyben van, hiszen ujjai megfeszültek és alig észrevehetően remegtek. Aztán ő is kizárta a veszélyt, abbamaradt az idegesség, inkább már kíváncsivá vált, ahogy mi is. Ekkor lépett egyet előre. Egy vonalban állt a kis növénnyel, aminek a földjéből Sherlock leszűrte, hogy valaki nemrég itt járt. Onnan már láthatta a behatolót, viszont ő nem láthatta Greget.

És akkor megtörtént. Az ajtó kinyílt, majd halkan visszacsukódott. Még nem tudja, hogy itt vagyunk. Lestrade visszapillantott az ajtóból hozzánk. Bólintva jeleztük, hogy mehet a manőver. Ekkor egy határozott mozdulattal előre ugrott a küszöbre. Odakintről, az előszobából egy sikítás tört ki. Nő a birtokosa. Lestrade egy kis kézifegyvert szegezett a nőre, aki még mindig hangosan zihált. Már annyira kíváncsi voltam, hogy előreléptem. Ez bíztatta Sherlockot is, így egyszerre az ajtó előtt termettünk. Egy alacsony, harmincas évei elején járó, fehér nő állt a bejárat előtt. Immáron felfogta, esélye sincs menekülni. Csak ekkor jutott eszembe, hogy már jócskán hat-hét perce vagyunk idefönt, de még mindig nem néztük meg az ablakra rögzített papír másik oldalát, amit innen lehet látni, hiszen erre is írtak valamit. De az, hogy végre válaszokat kaphatok a kérdéseimre, megnyugtatott. Két legyet egy csapásra. Hamarosan megtudom, hogy valójában kié volt ez a lakás, miért volt olyan fontos takarítani és hogy egyáltalán ki ez a nő. Sőt, ezután azt a szöveget is el fogjuk olvasni. Idővel.

•••

A nappali egy elszeparált rész volt a lakás többi részétől. A folyosó végén egy kis faboltív képezte a bejáratot. Kellemes kis helyiség. Két ablaka volt mindössze, de a keleti fekvés miatt tökéletesen elegendő fény jutott be. A külső sarokban egy ülőgarnitúra hevert. Látszólag többtíz évvel ezelőtti divatból származott. A falat polcok sorai és felakasztott virágok ékesítették. Oldalt volt egy széles és plafonig érő könyvespolc, tele szépirodalmi kötetekkel. Oldalt néhány építészet és restaurálás témájú könyvet pillantottam meg. De volt pár szakácskönyv, két-három mesekönyv és jó néhány krimi is. Sokoldalú nő volt. Imádott olvasni. Érdekelte a restaurálás. Akkor ezért lehettek abban a kis szobában azok a hatalmas értékű szobrok…

     Leültünk az ülőgarnitúrára, a harmincas nő már kevésbé tűnt félénknek. A felügyelő ült hozzá legközelebb, mellette Sherlock ült, én pedig őmellette. Kész kihallgató bizottság. Frizurája egyszerű volt. Hullámos, világosbarna, élettel teli fürtjei meghazudtolták valódi korát. Arca finom, nőies vonásai különlegessé tették őt. Szeme élénk kékben ragyogott. Öltözete visszafogott volt. Mintha tényleg takarítani jött volna ide. Egy tunikát és egy pamutnadrágot viselt. Lábait keresztbe fonta, és magabiztosan hátradőlt elkényelmesedve. Biztosan jól ismerte már ezt a lakást. Otthon érezte magát, kétségtelenül.

Az első kérdést a felügyelő tette fel.

- Ki maga és miért van itt?

A nő egy ideig habozott, hogyan is kezdhetné.

- Ez a lakás nagyon fontos nekem. Semmiképpen sem hagynám, hogy megrohadjon.

- Sajnálom, de nem ezt kérdeztem, válaszoljon! Ki maga és miért van itt? – Ismételte felemelt hanggal.

- Julia a nevem. Ez a lakás pedig a nagyanyámé volt.

- Az idős nőnek, aki itt lakott tíz éve még, kiderítettük, hogy nincs és nem is volt semmilyen hozzátartozója. Magáról miért nem tudtunk?

- Mert nem a vérszerinti nagyanyám. Igazából sohasem ismertem. Sohasem beszélgettünk.

- Akkor miért vigyáz ennyire erre a lakásra?

- Mert fontos nekem és kész.

- Ne szórakozzon, nem hiszem, hogy be akar menni a rendőrségre. Vagy igen?

- Hagyjon békén! Semmi köze sincs Anne nénihez, se hozzám, se ehhez a lakáshoz. Be sem jöhetnek ide, ez magánterület, egy magánlakás! – Tört kis dühösen a nő.

- Téved – szólalt meg először Sherlock. – A nő tíz éve halott. Senkié sem ez a lakás. Már évek óta ki akarják belezni, de valamiért sohasem került rá sor. Van valami befolyása. És nem engedi, hogy ezek a tárgyak megsemmisüljenek. De maga mégis itt van, hetente takarít és virágot locsol. Nem igazán értem a felfogásmódját.

A nő egy pillanatra elképedt, aztán újra visszatért a már megszokott arckifejezése.

- Ugye tudja, hogy maga az elsőszámú gyanúsított egy ügyben?

- Tessék?

- Életveszélyesen megfenyegette Molly Hoopert.

- Hogy mondja?

- Jaj, ne tettesse magát – förmedtem rá -, nem tudja úgysem levakarni magáról!

Úgy tűnt, hogy Julia végképp nem ért semmit. Valamiért tényleg úgy tűnt, hogy nem tudja, miről van szó, bár lehet, hogy csak kiváló színésznő.

Ekkor érkezett el az az idő, hogy végre megnézzük azt a bizonyos szöveget. Felálltunk az ülőgarnitúráról, és elindultunk sárga szoba felé. Szörnyen izgatott voltam.

Tovább a következő részhez>>
Vissza az előző részhez>>

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.