A Scotland Yardon eluralkodott a pokol. Míg a főfelügyelő és Sally Donovan is halott, a gyilkos még mindig az épületben tartózkodott. Az emberek; titkárok, rendőrök és helyszínelők is mind összegyűlve készültek föl a legrosszabbra. A kis irodában, ahol az őrmester holtteste feküdt, haláli csönd lakozott. A fal mögött egy kis alagút volt kiépítve, amiben Greg Lestrade felügyelő kúszott előre. Bár fájdalmas volt, mégis ott kellett hagynia Sallyt. Úgy gondolta, ha már szegény nőnek meg kellett halnia, legalább a saját életét mentse meg.
A férfi kilépett az irodából, és egyenesen a nyitott terem felé vette az irányt. Nem érzett semmiféle bűntudatot, sőt, igazából szívességet tett az őrmesternek, hiszen nem hagyta tovább szenvedni. Mivel szánt szándékkal érkezett ide, azért, hogy véget vessen a főfelügyelő illetve Lestrade felügyelő életének, és nem is szeretett volna mészárolni, felhúzta a fekete maszkot az arcára és mintha semmi sem történet volna, végigsétált a termen, beszállt a liftbe és távozott. Úgyis elkaplak, Lestrade!
     A sötét lyukban a felügyelő agya folyton járt. Nem tudta elterelni a figyelmét a néhány perce történt eseményekről. Aztán az egyik pillanatban valami az eszébe jutott: egy kép egy arcról. Mikor a fénymásoló mögött ült, látta a gyilkos arcát! És ami a legfurcsább, hogy nagyon ismerős volt... mintha maga Peter Crost lett volna az.

***

A titkos alagútban, a CCSU alatt Sherlock suttogott valamit Johnnak, ami után mind a ketten elindultak a meridián pont felé, ahonnan néhány pillanattal ezelőtt fény áradt ki. Az őrszem mostanra már biztos, hogy az elszeparált részen tartózkodott. A két férfi a falnak simult, majd egy nagyot lépve az alagút másik oldalán termettek. Abban a pillanatban, amikor Sherlock kinyitotta volna az ajtót, egy furcsa érzés futott át rajta. Nem tudta, pontosan, mi ez, de biztos volt benne, hogy nem jelent jót. Úgy érezte, hogy rossz helyen kutat az igazság után.

     Johnhoz fordult, és megbökte a vállát. Halkan súgta oda neki: - Ki kell jutnunk innen. Rossz helyen vagyunk. Nem itt találjuk az igazságot, John.

- És mégis mit akar tenni?

- Nem tudom. Ez az egész már egy másik ügy. Itt úgysem tudunk meg semmit Peter Crostról. Később visszajövök, de most sürgősen meg kell találnunk a gyilkost, aki a felszínen mászkál.

- Honnan tudja?

- Később mindent elmagyarázok, de most fel kell jutnunk, ki innen.

Aztán, mint valami bűvész trükkben, a csöndbe élesen sivított bele egy telefoncsörgés. A nyomozó a kabátja zsebébe nyomta a kezét és gyorsan elhallgattatta anélkül, hogy megnézné, ki volt az.

- Ki az?

- Nem tudom, de ez elárul minket. El kell tűnnünk!

Azzal bal felé futni kezdtek, arra, amerről jöttek. Lépteik felverték a földön elenyésző port, illetve a csöndből egy ütemes hangsorozatot alkottak. A pillanatok lassan teltek, az egy perc futás alapból meg sem kottyant volna nekik, de úgy, hogy mind a ketten izgultak, hogy ne vegyék őket észre, a levegőt is gyorsabban vették. Eltelt egy, aztán kettő, majd három perc. Megállás nélkül, egyenletes tempóban futottak a könyvtári lejáró felé. Amikor már az ötödik perc is letelt, egy furcsa dolgot pillantottak meg: egy fénypontot. Sherlock futtában elmosolyodott, tudta, hogy már nincs messze a cél. Csak azt furcsállta, hogy a négy kilométert ilyen rövid idő alatt megtették. Talán nem is négy kilométert sétáltak idefelé? Esetleg a meridián pont megtévesztően nem is az alagút felénél, hanem közelebb található? Ki tudja. A lényeg, hogy megtalálták a kijáratot, ami már nincs messze.

A nyomozó ekkor valami furcsát észlelt. Mintha mögöttük fény gyúlt volna… fejét óvatosan oldalra fordította, hogy lássa, mi van a hátuk mögött. Ám amit látott arra késztette, hogy megálljon, és megforduljon. Jól érezte, valóban fény jelent meg a háta mögött. Észrevették őket!

     A doktor is megállt a sötétben, és a fény felé meredt. Ugrándozó pontokat vettek ki a sötét alagútban, amik egyre feléjük közelítettek. Mire mindkettejük agyán végigfutott a gondolat, elkéstek. A pontok egyre többen lettek. A halk topogást, azaz a léptek hangját kiabálás követte. Mindenki előre! Kapjátok el őket! A két üldözött ekkor teljes erejéből rohanni kezdett. Mostanra még fárasztóbbá vált a rohanás. Egyre gyorsabban vert a szívük, az ereikben adrenalin száguldott a vér mellett. A kiabálást egyre közelebbről hallották. A távolság is egyre jobban csökkent közöttük. Ami mégis lelkesítette őket, hogy a fénypont előttük már csak pár méterre volt. Még néhány lépés!

Aztán ismerős ponthoz érkeztek. Ugyanaz a létra emelkedett, amin lejöttek. Sherlock mindenféle szó és udvariasság jele nélkül mászni kezdett fölfelé, mivel ő érkezett először oda. Az üldözők már csak húszméternyire voltak tőlük. A doktor is megragadta az oldallécet és rányomta a lábát a fokra. Mászni kezdett. Egyre biztosabb volt, hogy megmenekülnek. Egy méterre a föld felett másztak, amikor Sherlock megállt. John fölnézett, és megértette, hogy miért álltak meg. A négyzet előtt ugyanaz a férfi állt, akit egy órája még üldöztek. Ördögi vigyor kíséretében nyúlt a négyzet alakú ajtó felé, hogy lecsukja azt, de Sherlock tovább mászott és megragadta a férfi lábát. Egy erőteljes rántással maga felé a fickó elterült a földön. Felhúzta magát a felszínre. Szemét erős fény csapta meg. Újra a könyvtár ismerős polcai mellett állt. Egy pillanattal később John is megérkezett. Nem volt ideje kifújni magát, hiszen lentről még mindig egy akadály közelített feléjük. Ketten megemelték a csapóajtót, ami hangos csattanással illeszkedett a helyére. Az üldözők hangja eltompult, szinte hallhatatlanná vált.

Otthagyták az eszméletlen férfit, meg az üldözőket és kirohantak a polclabirintusból, egyenesen ki a könyvtárból. Aztán a porta felé vették az irányt. Viszonylag gyorsan megtalálták, és egy óvó pillantást vetettek a könyvtár felé, mielőtt kiléptek volna az épületből. Sherlock tudta, hogy egy kis ideig el fog tartani, míg azok kiszabadulnak, de a legaggasztóbb az volt, hogy semmi jelét nem látták, vagy hallották annak, hogy már fönt vannak. Ezzel nem törődve nyitották ki az ajtót. A portán még mindig égett a villany. A tekintetüket a szó szó szoros értelmében odavonzotta az öreg portás. Csakhogy nagy meglepetésükre az öreg nem ült ott. Őket már ez sem érdekelte, csak az, hogy kijussanak végre ebből a folytonos üldözöttségből. Kinyitották a bejárati ajtót és a hideg csapta meg a bőrüket. Besötétedett már egy ideje, és ez az ő esetükben nem jelentett jót. Lerohantak a lépcsőn és megálltak az út mellett. Egy taxi szélsebesen hajtott el az egyetem épülete előtt, észre nem véve a sötétben a két férfit. Sherlock előrántotta a zseblámpát, amit a kezében eszeveszetten forgatott és irányított a taxi felé. Rohantak. Ismét. Már-már lehetetlenné vált a helyzetük, amikor a kis fekete kocsi lassítani kezdett, majd megállt. Fél perc múlva Sherlock és John beérték a taxit és gyorsan bepattantak.

- Kérem – zihálta Sherlock, - azonnal vigyen a Scotland Yardra.

- Igen, uram – felelte a sofőr. Így a feketeségben, a gyér utcai világításban a fényes fekete TX 4-es eltűnt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés